Prevenció = örök fiatalság

21 Szellemi működési elv

A szellemi működési elvek - felismerni, megérteni és alkalmazni tudni !

   Életünket, miként az egész Teremtést, a belső rend hatja át. Ezt a rendet a szellemi törvények határozzák meg, melyeknek saját ritmusuk van és valamennyi­ünket a Teremtés ezen ritmusa hangol össze.

Egész életünk különböző ritmusból áll: belégzés és kilégzés, ébrenlét és álom, aktivitás és pihenés. Egyik sincs meg a másik nélkül, együvé tartoznak, együtt alkotnak egy egészet, együtt adják életünk tartalmát. Nevetni és sírni, egészségesnek lenni és betegnek lenni, adni és kapni, hallgatni és beszél­ni, dolgozni és lazítani, mind-mind az örök váltako­zás.

A térben és az időben is megtaláljuk a nappal és az éjszaka, a nyár és a tél, a vetés és az aratás, az ár és az apály váltakozásának ritmusát. Mindennek megvan a maga ideje. Ha a paraszt nem a megfe­lelő időben vet, nem fog tudni aratni. Fontos tehát, hogy ismerjük ezeket az örök törvényeket, hogy rit­musukat megfelelően fel tudjuk használni.

A legkülönbözőbb kultúrákban voltak Mesterek, akik ezekről a törvényekről átörökítették tudásukat az utókorra. Itt az idő, hogy ezt az örökséget ma­gunkhoz vegyük, elrendezzük és életünket hozzá­igazítsuk. Mihelyt felismerem ezeket a törvényeket, szolgálni fognak engem, segítenek, hogy a megfe­lelő időben tegyem, amit tenni kell és teljes életet élhessek.

Ezért e könyv voltaképpen nem is annyira tan­könyv, mint inkább „életmódkönyv", amely a teljes­séghez szeretne hozzásegíteni mindenkit.

Hibáink mindig hűek maradnak hozzánk.

Az életjáték

A legtöbb ember harcnak fogja fel az életet, holott játékról van szó, ám egy olyan játékról, amelyet a szellemi törvé­nyek ismerete nélkül nem lehet eredményesen játszani.

Az élet játék, melyet egy mindent átfogó Tudat talált ki és játszik el az Én örömömre.

Az idők kezdete óta létezem. Az élet örök játéká­ban a születésem csupán egy új szakasz kezdetét je­lenti. Az élet arra szólít fel, hogy az egész Terem­téssel játsszam,                    a Teremtéssel, amelyben élek, amely meghatároz engem és melyet Én is meghatározok.

Ebben a játékban az Egész elszakíthatatlan része­ként ismerhetem fel magam, ugyanakkor arra is lehetőségem van, hogy önmagamat mint „Én"-t is­merjem meg,

amely az Egésztől elszakítva létezik. Ez esetben mint „ego" élem meg magam, meglát­hatom tükörképem az Egészben, felfedezhetem Igaz Valómat mint az Egész részét.

Amit visszatük­rözök, amit kibontok és újra felfedezek, az az Én tudatom,                                          az Én Igaz Valóm, melyet bármely tetsző­leges pontra koncentrálhatok, de ki is tágíthatom, mindent átfoghatok vele, engedhetem, hogy mélyre süllyedjen,                                     vagy a legnagyobb magasságokba emel­kedjen: Én vagyok a teremtő.

Minden létező, az egész teremtett világ az Egy megnyilvánulása, amely az „életjátékhoz" anyaggá sűrűsödött. Az evolúció, az egység újrafelismerése a sokaságban. Az életjáték azt jelen­ti, hogy a létezés minden pillanatában megélem a keletkezést. Lelkem legmélyén tudom, hogy Én Va­gyok az Egy, az Egész, amely mindent magában foglal, amelyből minden származik és amelybe az idők végezetével minden visszatér.                Én vagyok a kezdet és a cél és azért játszom ezt a játékot, hogy megéljem az élet kalandját. Minden élet az Egy já­téka önmagával.

Önként léptem át a ,,születés kapuját" és léptem be ebbe a világba, hogy részt vegyek az életjáték­ban. Ez a játék az Én örömömet szolgálja, lehetősé­get nyújt ahhoz, hogy Igaz Valóm tökéletességét megéljem, hogy azzá legyek, aki vagyok és mindig is voltam.             Ez a játék alkalmat kínál arra, hogy em­lékezzem.

Nincs olyan erő ezen a világon, amelyet tuda­tomba tudnék fogadni anélkül, hogy egyidejűleg tudatomat ki ne terjeszteném ezen erő befogadásá­ra, ekképpen egyre tökéletesebbé ne válnék, míg végül ismét egészen önmagam leszek. A játék kez­detén egoként élem meg magam, amely minden­nel szemben áll, ami nem az „Én". Ez, az ego önál­ló forma, önálló akarat és önálló szükséglet alakjá­ban nyilvánul meg. Amint felszá-molom látszóla­gos elszakadásomat az Egésztől, ismét Igaz Valóm tudatára ébredek.

Mi az élet?

Az élet, a mindent átfogó Tudat, amely minden lé­tezőt átjár és eltölt, ezáltal él minden létező és mindennek tudata van. Az élet annak az erőnek hatása, melyet Istennek hívunk.

Az élet áradó, hatékony energia. Ha ennek az energiának valamely aspektusát nem engedjük ér­vényesülni, akadály jön létre, melynek egyik olda­lán túlnyomás jelentkezik, a másik oldalán hiány. Ha pl. az „akaratérvényesítés képességének" aspektusát nem engedem érvényesülni, a hiány úgy jelentkezhet, hogy munkahelyemen nem lép­tetnek elő, lemaradok egy álláslehetőségről, vagy valamely célomat nem érem el. Testi szinten ez a hiány izomgyengeség, fogínysorvadás, vagy akár hajhullás formájában léphet fel.

A másik oldalon a többlet akár életkörülményeim „szükségszerűsége­ként" jelentkezhet: kellemetlen vitába keveredhe­tek valakivel, bírósági eljárás indulhat ellenem, vagy vala-mi ehhez hasonló dolog történik, ami egyidejűleg lehetőséget kínál arra, hogy az                 „akarat­érvényesítés képességének" aspektusát fejlesszem, a feladatot megoldjam                                és ismét szabaddá váljak.

Amennyiben ez nem történik meg, a körforgás ismét elölről kezdődik, amely során                 a barátságtalan vita elkerülésekor hátrányos helyzetbe kerülök, vagy elvesztem a pert,        mert nem voltam képes ke­resztülvinni az akaratomat.

Ezáltal egyrészt még erőteljesebben élem át a hiányt, másrészt pedig egyre nagyobb nyomás alatt vagyok, mígnem mind a nyomás, mind a hiány elviselhetetlenné válik és Én végül cselekedni fogok. A Teremtés ezzel nem „bosszantani" akar engem, hanem fájdalmasan to­vábblépésre, fejlődésre nógat, ha valahol blokko­lom magam.

Mit jelent egy élet?

Egy élet az általam lakott test fennmaradásának időtartama, az Én öröklétem egy kis szakasza, egyetlen iskolai nap az élet iskolájában. Egy ilyen élet végén kioldom                        magam - a tudatomat - ebből a testből és hazatérek, hogy tapasztalataimat                                         fel­dolgozzam, hogy „a házi feladatomat" elkészítsem és felkészüljek                                              újabb tapasztalatokra - egy „új" élet­re, egy újabb testben.

Mi az élet értelme?

Az élet értelme abban rejlik, hogy Igaz Valóm tökéletességét egyre tökéletesebben fejezzem ki, hogy mindig öntudatosan éljek, az élet teljességét engedjem önmagamon keresztül áramolni és ek­képpen valóban beteljesítsem a pillanatot. Az élet értelme                          az evolúció, azaz a kibontakozás, amely a beteljesüléshez vezet.

Az élet egyetlen értelme a tapasztalatszerzés, amelyből felismerések születnek -                 ezaz egyetlen, amit az életemből magammal vihetek, mivel mezí­telenül jöttem és mezítelenül is fogok távozni.

Mindaz, amivel itt rendelkezem, azt kölcsönka­pom az élettől, melyet előbb,                     vagy utóbb, de legké­sőbb ezen életem végén vissza kell adnom.

Élni tehát annyit jelent: tanulni. Egyikünk sem „lóghat" az „élet iskolájából”.                            A feladatom azonban nemcsak a tanulás, hanem az is, hogy amit megta­nultam, azt éljem is meg. Nem holt tudást kell gyűjtö­getni, hanem a tudatomat kell kitágítani - és ezzel együtt önmagamat - egészen addig, míg ismét mindent átfogóvá válok. Ez azonban csak akkor si­kerül, ha a tanultakat harmóniába hozom az élet­tel. Amennyiben kudarcot vallok, szembe találom magam a sorssal. Létmegbízatásunk így hangzik: „Legyetek tökéletesek, miképpen tökéletes a Ti Atyátok az égben!" Mihelyt keresni kezdek, az Úton Vagyok. „Keressetek és találtok!"

Az élet individuális értelme az, hogy felismerjem és beteljesítsem életem feladatát. Fel kell ismer­nem, hogy Én magam Vagyok a legfőbb feladat. A prenatális fázisban még egyszer átélem az egész addigi testi fejlődéstörténetet. Születésem után még egyszer átélem egész fejlődésemet. Születé­sem valójában csak ekkor zárul le és válik lehető­vé                a továbblépés. A legtöbb ember azonban úgy hal meg, hogy egészen még meg sem született: szelle­mi megszületésük előtt távoznak.

Az élet individuális értelméhez az is hozzátarto­zik, hogy azért tanulunk,                              hogy taníthassunk. A ha­ladók tanulnak a fölöttük állóktól és egyidejűleg                              segítenek kevéssé éber állapotban lévő testvéreik­nek.

Ekképpen mindenki egyidejűleg diák és tanár is. Létfeladatunkhoz tartozik,                      hogy a hozzánk közel állóknak lehetőségként szolgáljunk. A hosszú élet­nek azért                   van jelentősége, mert ekképpen a volta­képpeni előrehaladás időszaka hosszú. Nem árt azonban ügyelni arra, hogy ezt az időszakot a lehe­tő legoptimálisabban használjuk ki.

Az a feladatunk, hogy a birtoklástól a létezésen át a teremtő akaratig jussunk, az ösztöntől az egón át Igaz Valónkig és ezáltal Istenhez. Ha azonban nem dolgozunk önmagunkon, akkor rajtunk fognak dolgozni és ha rendszeresen nem halljuk meg,

amit meg kellene hallanunk és nem látjuk meg, amit meg kellene látnunk, akkor ne csodálkozzunk azon, ha egy napon elveszítjük hallásunkat és látá­sunkat. Így jutunk el lassan, fokozatosan az „egy­mással szemben”-től az „egymás mellett”-en keresz­tül az „egymással"-ig. Eközben nemcsak azt tanul­juk meg, miként cselekedjünk a megfelelő módon, hanem azt is, hogy tegyük is meg, ami szükséges, viszont ne engedjük megtörténni, ami nem helyes. Azt is felismerjük, hogy az élet értelme nem az,                    hogy mostani énünket, egónkat boldoggá tegyük, hanem Igaz Valónkat kell boldoggá tennünk, azaz, Igaz Valónk tökéletességét kell egyre tökéleteseb­ben kifejezésre        juttatni és ekképpen harmóniában lenni a Teremtéssel.

Semmi nem teszi boldoggá az embert, amit bir­tokolhat. Épp elegen vannak a Földön, akiknek mindenük megvan és mégsem boldogok. Boldog csak akkor lehetek, ha feltétel nélkül igent mondok az életre. Valahányszor szenvedek, ilyenkor mindig                  nemet mondok, vagy azt, hogy: „igen, de”! Éle­tem értelmét azonban csak akkor                        tudom beteljesí­teni, ha felismerem, hogy mi az.

    Az életjátékot is adott szabályok szerint játsszuk. Valami olyasmi ez, mint a közlekedés. Ha jogosít­vány nélkül vezetem az autóm, előbb- utóbb kellemetlenségem származik belőle. Megsértem a szabályokat és ezért felelősségre vonnak. Ráadásul balesetet is okozhatok, azaz diszharmóniát az élet­ben. Azért fontos elvégezni az autósiskolát,                       hogy megtanuljuk, hogyan tudunk valóban úrrá lenni az autónkon (azaz önmagunkon).

Az autósiskolában kezdetben elméletet tanulok - a közlekedési szabályokat. Hasonló-képpen meg kellene tanulnunk a szellemi törvényeket, mielőtt birtokba vennénk önma-gunkat és akcióba lép­nénk. Ezután kerül sor a gyakorlati oktatásra, az autóvezetési órákra. Megtanulom, hogyan kell ráhangolódnom a szellenti törvényekre, hogyan kell a felis-meréseket a gyakorlati életben megvaló­sítani, hogyan kell mások jogait figyelembe ven­ni.

Kezdetben mindez meglehetősen bonyolultnak tűnik, ám hamarosan rutinná válik.

Amikor aztán már valóban tudok autót vezetni, azaz tisztába jöttem önvalómmal, az élet már való­ban játék. Egyre ritkábban lesznek balesetek - összeütközések és diszharmónia -, míg végül töké­letesen balesetmentesen fogok tudni vezetni és az élet csupa játék lesz, az autóvezetés igazi élvezet. Autót azonban csak akkor tudok vezetni,

ha már beszálltam, ha elindultam a befelé vezető úton, ha eggyé váltam az önvalómmal. Akkor kezdődik csak az igazi élet, az élet mint játék, a lét könnyedsége.

Az életjátékot szigorú szabályok szerint játsszák, mely szabályokat szellemi törvények-nek nevezünk. Ez egy olyan játék, melynek szabályait csak játék köz­ben ismerhetjük meg. Az élet minden játékszere és minden lépése lehetőséget nyújt arra, hogy egy újabb szabályt megtapasztaljak, ám csak akkor, ha betartom a már megismert szabályokat.

Ameddig élek, kénytelen vagyok együtt játszani, ám Én döntöm el, hogy játékos,                        vagy báb akarok-e lenni. Amint kinyitottam a játékban egy ajtót, azaz egy problémát, tehát egy életfeladatot megoldot­tam, eljutok a következő ponthoz, ahol ismét lép­hetek egyet. Az élet gyakran játszik „Ki nevet a végén?" játékot.

Pl.: nem találom az autó-, vagy a lakáskul­csomat és állok a zuhogó esőben.                       Vagy kimegyek a repülőtérre, de otthon felejtettem a repülőjegye­met, vagy az útlevelemet. Minden esetben az élet próbára teszi önmagát bennem, hogy igazán tuda­tos Vagyok-e. Megpróbáltatások elé állít, hogy még tudatosabban éljek. Mindegy, hogy a helyzet szá­momra kellemes, vagy kellemetlen, mindig he­lyénvaló és mindig fontos,      mert hozzásegít ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek önmagamhoz. Ilyen helyzetekben mindaddig bosszankodni fo­gok, amíg fel nem ismerem, hogy a bosszúság nem segít abban, hogy a feladatot megoldjam, sőt egye­nesen értelmetlen, zavarja az Énemet. A bosszan­kodó HOMO SAPIENS már önmagában véve is ellentmondás.

Én pedig felismerem: senki és sem­mi nem bosszanthat engem, ezt kizárólag                                          Én tehe­tem, ekképpen csakis Én tudok megszabadulni tőle.

Az élet gyakran játszik „karrier" játékot is. Megpályázok egy jobb állást, alaposan felké-szülök rá és megkapom a kívánt helyet. Továbbképzem magam, esti tanfolyamokon, szakember leszek, teamvezető, majd végül igazgató, minden, mert „valaki akarok lenni”. Egyszer aztán rádöbbenek, hogy ez a karrier sehová nem vezet - nem értem célba,                    csak valaminek a végére jutottam és felisme­rem: amit valóban kerestem,                                                  az nem más, mint az önértékelés és az öntudat.

Az élet gyakori játéka a „monopoly”. Agyondolgozom magam, életem első felében felál­dozom az egészségem, csak hogy minél több pénzt keressek. Öröklakást szerzek, saját házat, saját cé­get, részvényeket, stb. és életem második felében mindezt a pénzt ismét kiadom csak azért, hogy egészségem visszanyerjem - többnyire hiába. Rá­adásul, rá kell jönnöm, hogy Én szolgálom a va­gyont, nem pedig az engem és felismerem: mind­azt, amit birtokolok, csupán kölcsönkaptam az élet­től, semmit nem tudok magammal vinni.

Mert mindaz, ami létezik, csupán a játék tartozé­ka, amely lehetővé teszi, hogy az életjátékot el tud­juk játszani: pénz, vagyon, hatalom, elismerés, siker, de a képességeim is, a tehetségem, a szerencsém, a partnerem, a családom, a gyerekek, sőt a testem is. Mindezeket itt fogom hagyni, hogy a többi játékos játszhasson vele. Mindez a játék tartozéka, amely hozzásegít ahhoz, hogy felismerjem önmagam. Mindaddig, amíg részt veszek az életjátékban, tehát Én magam is lépek, ha rám kerül a sor, az élet is megteszi a maga következő lépését. Ám, ha Én nem lépek, akkor az élet sem lép és a fo­lyam megáll. Amint leragadok valami, egy ember, vagy egy helyzet mellett, zökken a játék. Ekkor szükségessé válik egy életlecke, Én megkapom az élettől a „korrepetálást". Ha, egy vesztes játszmát tovább játszom, mert az számomra kényelmesebb, vagy legalábbis úgy tűnik, ugyancsak elveszítem önmagam, hiszen valójában azért játszom, hogy bölcsebbé váljak és a szeretet terén pluszpontokat gyűjtsek. E játék kulcsa ugyanis a szeretet és a böl­csesség segítségével ismerem fel, hogyan kell ezt a kulcsot értelmesen használni.                 A szeretet és a böl­csesség minden ajtót megnyit nekem ebben az élet­játékban.

Amint felismeri az ember, hogy az élet játék, nem panaszkodik többé nehézségekre, gondokra, bajokra, hiszen éppen ez a játék értelme. Ha a partnerem egy sakkjátszmában, vagy egy teniszmér­kőzésen jót lép, illetve jót üt, nem panaszkodom, hiszen éppen ez motivál engem abban, hogy a já­ték során a legtöbbet hozzam ki önmagamból. Ha nincs jó partnerem, a játék hamarosan unalmassá válik. Ha mindig csak nyernénk és soha senki nem követelne tőlünk semmit, képességeink hamarosan megkopnának és végül csődöt mondanánk. Éppen az késztet engem nagyobb teljesítményre, amikor partnerem keményen megüti a labdát, vagy megle­pő lépéssel áll elő. Az életben a „probléma" ugyan­ezt a célt szolgálja. Minden megoldott probléma újabb felismeréshez segít hozzá, melynek segítségé­vel eggyel továbbléphetek a játékban.

Igazi önismeret, csak áldozatok árán lehetséges: mindazt feláldozom, ami nem tartozik Igaz Valóm­hoz, önvalómhoz és végül így leszek végre önmagam. Csak midőn               a mag lemond arról, hogy az maradjon, ami, akkor lehet belőle az, aminek lennie kell:                   egy növény. Csak mikor a báb elhal, születik meg a pil­langó. Az életjáték állandó transzfor-máción alapul, amely csak elengedéssel és odaadással lehetséges. Ameddig játszom, hajt a vágy. Keresésben va­gyok - keresem önmagam. Az életjátéknak ugyan­is egyetlen értelme van: hogy hozzásegítsen valós létem titkának felfedéséhez. Elég, ha benső vá­gyamra hagyatkozom és az elvezeti a lelkemet saját tökéletességem tudatához,                vissza az örök egységbe.

Végtelen sok út vezet el ehhez az egységhez. Hi­szen végső soron minden út ide vezet, akár egyene­sen, akár kerülővel. Ám Én határozom meg, hogy mely úton haladok leggyorsabban, legbiztosabban, vagy legkényelmesebben. Miként Én határozom meg azt is, mikor indulok el rajta és milyen léptek­kel haladok végig rajta. Ekképpen teremtem meg saját magam számára egyedi és egyszeri sorsomat, azt az „egyenruhát", amelyet Én magam teremtet­tem meg saját magam számára. Én csináltam, ne­kem is kell viselnem és csak Én tudok rajta változ­tatni, ezt azonban életem bármely pillanatában megtehetem.               Én vagyok a teremtő. Mindannyian részei vagyunk a Teremtésnek mint teremtők,               közre­működünk az élet, a sors és a Teremtés alakításában.

A halál csak átmenet a játék egy másik szintjére. Egy kört lejátszottam, kiértékelem a meg­szerzett tapasztalatokat és felkészülök a következő körre. A halálban az élet megko-ronázását isme­rem fel és könnyedén elviselem mindazt, ami en­nél jelentéktelenebb.

Felismerem, hogy a nyereség, vagy a veszteség „mind-egy" és feltétel nélkül igent mondok az életre. Felismerem a lépé­seket, melyek az életjátékban mindig azonosak:

·       életfeladatom felismerése

·       a pillanat beteljesítése

·       felismerések, azaz igaz kincsek gyűjtése

·       önmegvalósítás

·       embertársaim és a Teremtés segítője lenni

·       felismerni, hogy a halál- az élet megkoronázása

Így leszek egyre jobb játékos ebben az életjátékban és egyre többet és többet fogok tudni segíteni má­soknak, hogy hamarabb célba éljenek. A játék ugyanis csak akkor ér véget, amikor valamennyi játékos célba ér. Ám teljesen mindegy, mely játékot játssza éppen az élet, számomra mindig ajándék lesz, felismeréshez juttat és ez az egyetlen, amit va­lóban magammal vihetek. A legszebb felismerés pedig: „az életjátékban tanulhatok és teljessé vál­hatok".

Lehetne egy egészen másféle Teremtés is, egy olyan Teremtés, amelyben már minden tökéletes. Egy ilyen világban nem történhetnének már válto­zások, mert a rend tökéletes. Statikus világ volna ez, minden mozgás és élet nélkül, egy világ, amely­ben az életjátékot már nem lehetne játszani. Amint ezt tudatosítottam magamban, már a töké­letlenségben is felismertem a tökéletességet.

Ám az életjátékban is elérjük egyszer a tökéletes­séget, legalábbis az egyén szintjén. Ebben az esetben szükségessé válik a tudat kvantumugrása, amellyel a létezés egy új dimenziója nyílik meg, a tulajdon­képpeni valóság, amelyben felismerem, hogy mindaz, ami a tökéletességhez vezetett, csupán elő­készítette az igazi teremtésjátékot. Mostantól kezd­ve nemcsak a saját sorsomat határozom meg, ha­nem az univerzum egyre nagyobb részének sorsát, egészen addig, míg fel nem ismerem magam mint egészet, mint Istent  és tudatosan Én határozom meg ezt az egészet. Mihelyt utolsó részem is célba ért, a játék befejeződik és egy új játék kezdődik. Eközben azt is felismerem, hogy a valóságban egy­általán nincs cél. A látható cél csupán orientációs pont a horizonton, amely irányt szab utamnak. A valóságban maga az út a cél, a látható cél pedig csak az út vége, amely egyidejűleg egy új út kezde­te. Ha felismerem tehát, hogy fölösleges végiglo­holni az      úton és azt kívánni, hogy minél előbb cél­ba érjek, akkor ettől kezdve élvezem az utat.

Aki igazán szeret, mindenben Istent szereti és mindenben megtalálja Istent.

Az ego, vagy az Én illúziója - Mit gondolsz, ki vagy Te?

Kezdetben a lét egy darabkája voltál és hogy meg­tapasztald, ki vagy, az egyetlen                  tudat individualizált részévé váltál. Önként vállaltad, hogy a születés kapuján                            keresztülhaladva, belépsz egy emberi lét­be és részt veszel az életjátékban.

Választásod, hogy ember leszel, egyben azt is jelentette, hogy felveszed a tudatos         emberi gondolkodást. Most azonban eljött az idő, hogy bevégezzük a dualitás

kísérletet, amely itt a Földön zajlik.

Ezt a dualitás játékot végtelen hosszú idővel ez­előtt kezdted el. Minden, e Földön eltöltött életet abban az illúzióban éltél le, hogy el vagy szakítva az Egésztől. Magadat egóként tapasztaltad meg. Elfe­lejtetted, hogy az élet játék, melyet a Te örömödre alkottak meg és most azt hiszed, Te magad vagy a tested. Test, értelem, érzület azonban csak eszköz a kezedben, amelyek hozzásegítenek az észleléshez, a cselekvéshez.

Te Vagy azonban az, aki ezeket az esz­közöket használja és kézben tartja.                                       Te az Vagy, aki léte legmélyén mindent tud.

Ez a részed a Te Igaz Valód, sem testeddel, sem gondolataiddal, sem érzéseiddel és még csak az élet­tel sem azonos. Az életjáték értelme éppen az, hogy felfedezd ezt az Igaz Valót. Ez az egyetlen iga­zán fontos felfedezés, melyet ebben az életben megtehetsz. Ez ugyanis a kulcs ahhoz, hogy az emberi létezést értelemmel töltsük meg. Ha felis­merted Igaz Valódat, akkor megismerted Istent és keresésed végére értél, célba jutottál.

Akkor már nincs szükséged a kis Énre, az egóra, amely ahhoz kellett, hogy a testet,      az életet és a gondolkodást egy individuális, a benne lakozó tu­dat hordozója köré koncentrálja. Ez a kis Én ettől kezdve már csak akadályoz téged a további                             transz­formációk útján.

Az ego időszaka lejár. Mostantól, azzal a felismerés­sel élsz, hogy valódi lényed az egyetlen, mindent átfogó tudat individualizált, ám többé már nem elszakított része.                 Igaz Valód szerint tehát halhatatlan Vagy és tökéletes.